---------- o ----------
Máraí Sándor
A szerelem, ha igazi, mindig halálos. Úgy értem, nem célja a boldogság, az idill, a kéz a kézben, az andalgás, holtomiglan-holtodiglan virágzó hársfák alatt, melyek mögött a tornácon lámpa szelíd fénye világít, s az otthon dereng, hűvös illataival... Ez az élet, de nem ez a szerelem. Komorabb láng ez, vészesebb.
Egy napon eljön életedbe a vágy, hogy megismerd ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. Később jön ez. Sokan nem ismerik meg ezt az érzést, soha... S aztán van az, hogy az ember egy napon megérti, mit akar az élet a szerelemmel, miért adta ezt az érzést az embereknek?... Jót akart velük?... A természet nem jóságos. A boldogságot ígéri nekik ezzel az érzéssel? A természetnek nincsen szüksége ilyen emberi ábrándokra. A természet csak teremteni és pusztítani akar, mert ez a dolga. Kegyetlen, mert terve van és közömbös, mert terve emberen túli. A természet megajándékozta az embert a szenvedéllyel, de megköveteli, hogy ez a szenvedély feltétlen legyen.
Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben. Tudod, az a dagályos "ünnep van" érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja... Milyen gyanús ez! A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja, és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, amelynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt... s milyen kevesen jutnak el idáig!
Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban, nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek, önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik, s a maguk öröméből egy kis hulladékot talán odalöknek a másiknak is... S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély... Igen, az igazi szerelmesek is vásárra viszik a bőrüket, szó szerint és valóságosan. Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymás felé hajtja? Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól.
Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket: mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak. Az igaziak, tudod. A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak. Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan... Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni.
A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis
herceget.
- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de
nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell
ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit
megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is
megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők
nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy
barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka.
- Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd
a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések
forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...
Másnap visszajött a kis herceg.
- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben
jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már
háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek.
Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen
drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni,
hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra
is.
- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis
herceg.
- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek
- mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik
óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk
szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal.
Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok.
Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne,
és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.
Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát.
S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. -
Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek
meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe
miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni,
hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor
majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
A kis herceg elment, hogy újra megnézze a
rózsákat.
- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz
- mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket
senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám
volt. ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer.
De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni
értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná,
hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér,
mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát
tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a
hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam
panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.
Azzal visszament a rókához.
- Isten veled - mondta.
- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt
a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán
lényeges, az a szemnek láthatatlan.
- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan
- ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az
teszi olyan fontossá a rózsádat.
- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem...
- ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot
- mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s
mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a
rózsádért...
- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a
kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.